Mi lesz ma az ebéd? – érdeklődik a négyéves kislány…

– Mi lesz ma az ebéd? – érdeklődik a négyéves kislány…

– Zöldborsó leves, krumpli főzelék, fasírt.

– De én azt nem szeretem – görbül sírásra a kislány szája.

Anyuka sóhajt. Most mit mondjon? A tükörtojást és spagettit leszámítva semmit sem eszik meg a gyerek. Próbálta már kedvesen:

– Gyere, kóstold meg, meglátod milyen finom.

Máskor alkudozott vele:

– Na, csak öt kanállal egyél, és aztán jöhet a süti.

Volt már, hogy elvesztette a türelmét, és kiabált. Végül dühében elzavarta a kislányt az asztaltól. Utána persze bánta, de már nem volt mit tenni. Azt is elhatározta, hogy szigorú lesz:

– Addig nem mehetsz játszani, amíg el nem fogyott az ebéd!

Mindegy. Akármit főz, akármit mond, a kislány nem eszik. Pár falatot ugyan sikerül beleimádkozni, de minden étkezés nyűg.

Aztán egy nap zellerkrém levest küld a nagymama kóstolóba. Nagyon finom, de anyuka tudja: a kislány megkóstolni sem lesz hajlandó. Aznap délelőtt annyi a tennivaló, hogy nincs idő külön főzni a gyereknek. Ha nem eszi a levest, hát éhen marad. De amikor kiszalad a kislány a konyhába, hogy megkérdezze, mi lesz az ebéd, az anyja hirtelen ötlettől vezérelve azt mondja:

– Meseleves.

– Az mi? – tátja el száját a kis copfos.

– Olyan leves, hogy ha szépen eszed, mesélek közben.

– És mit mesélsz?

– Majd meglátod. Nagyon izgalmas lesz.

Bár még csak tizenegy óra múlt, a kislány nyafogni kezd:

– Éhes vagyok. Mikor ebédelünk már?

Mire eljön az ebédidő, a kislány már könyörög, hogy egyenek végre. És csodák-csodája, amíg anya halkan mesél neki fejből, fogy a zellerkrém leves. Utána a második fogás is eltűnik a tányérból.

– Ma nagyon finomat főztél! – dicséri anyját a kicsi. – Mikor lesz megint meseleves?

– Ma zellerből készült a meseleves. Holnap paradicsomból lesz. Jó?

– De mesélsz hozzá? – aggodalmaskodik a kislány.

– Hát persze.- Nem vagy normális – mondja a szomszédasszony, amikor a kislány édesanyja elmeséli, hogyan eteti a gyereket. – Csak elkényezteted. Én már rég odacsaptam volna, ha a gyerekeim nem ennék meg az ebédet.

A kislány anyja nem válaszol. Ő nem tud odacsapni. Hetek-hónapok múlnak el, és a kislány egyre többféle ételt hajlandó megkóstolni. Zellerkrémlevest már mese nélkül is eszik. Néha, vészhelyzetben azért előkerül a mesevarázslat.

– Kóstold meg a szilváslepényt – kínálja a nagymama.

– Nem szeretem. – húzza el száját a kislány.

– Kóstoltad már?

– Nem. De nem szeretem – makacskodik a kicsi.

A nagymama sóhajt. Igaza van. De a kislány anyja már tudja, mit kell tenni:

– Mesélek neked a pásztorfiúról, aki úgy szerette a szilváslepényt, hogy nem is akart mást enni.

– Jó – egyezik bele a kislány, és boldogan hátradől.

A mese végén elgondolkozik, majd a nagymamához fordul:

– Teszel nekem porcukrot a szilváslepényemre?

Néhány nap múlva anyukának gyanússá válik a csönd a gyerekszobában. Nagyobb zsivajhoz szokott. Aggodalmasan lép az ajtóhoz, bekukucskál. Négyéves kislánya a babaágy mellett ül kötényben, kezében fakanállal. Kedves, türelmes hangon magyaráz öt hónapos húgának:

– Akkor most mondok neked egy mesét a babáról, aki nem akart rendesen szopizni.

Anyuka csendben mosolyog. Lehet, hogy a kicsi jó evő lesz?

(Berg Judit: Meseleves vagy nyakleves?)